Tisztelt Jelenlévők!
Kérem, legyenek most, e percben, és az elkövetkezendő még kettőben, együttműködőek!
Csukják be a szemüket! Igen, kérem csukják be a szemüket és jó erősen tegyék, mintha — közben — citromba haraptak volna! (Fú!) Látják, a töksötét sem sötét. Mindenhol fénydarabkák úszkálnak, esetleg világos pöttyök, netalán köröcskék villanak fel, majd halványulnak el, ott a jobb ficakban, mintha egy szőrős fényhernyó úszna ki a képből, és így tovább. Most pedig lazítsanak, és kérem vonuljanak vissza — lelki szemeik helyére — a nyakszirtlebenyük bugyrába! Próbáljanak elképzelni egy fát! Bármilyen is az Önök képzeletbeli fája, vélhetően egy egész fa és magányosan áll a sötétség közepén. Egyes megrögzöttek a fa mögött erdőt vélnek látni, de kérem, higgyék most el, a fa mögött töksötét van! Tisztelt jelenlévők, megkérem Önöket, hogy lelki szemeikkel — csak ez maradt most Önöknek — közelítsenek rá a fa törzsére!
Így már jól láthatják a fa szürkésbarna, térképrajzolatú törzsén felfelé menetelő, fémesen csillogó, fekete hangyák sorát. Ezzel párhuzamosan, szintén jól láthatják a lefelé menetelő, fémesen csillogó, fekete hangyák sorát. Nagy itt a forgalom, akár egy sztrádán. De kövessük most csak a felfelé kúszó hangyasort. Vajon hová menetelhetnek? Kövessük őket útjukban, hosszan felfelé a szürkésbarna térképrajzolatú fatörzsön. Hosszan felfelé. Jöjjenek! Hosszan, hosszan. Hoppá, itt elágazik a törzs, a hangyák sora jobbra tér. Kövessük őket! Most kicsit gyorsabban, ha lehet, még egy elágazás, és még egy, itt már egész vékonyak az ágak, közben, az elágazásoknál egyes hangyák ki-kiválnak a sorból, míg mi a legszélső, jobboldali gallyacskára nem érünk. Itt vagyunk hát. Ez egy levél. Egy egészen átlagosnak tűnő, zöld levél, világoszöld erezettel. A hangyák a levélnyél keskeny hídján átkelvén, a levéllemez fonákjára fordulva tűnnek el. Vajon mi lehet ott? Nézzünk csak alá! Kérem, tisztelt jelenlévők a levélen smaragdzöld csorda, levéltetvek pompás gyülekezete tobzódik a reggeli fényben. Békésen szívogatják a levél keringő nedveit, míg a hangyák, ezek a fémes óriások, látszólag tétován, ide-oda járnak közöttük. De nézzék csak, most az egyik hangya megáll egy kövér, smaragdzöld levéltetű potrohánál és remegő csápjaival gyengéden elkezdi cirógatni, csiklandozni. Ó, most már hangyánk egyre erőszakosabb, egyesek már-már közbeavatkoznának, de lássunk csodát, a levéltetű hirtelen megemeli pohos hátsóját és egy borostyánsárga cseppecskét présel ki. Hangyánk mohón felszipkázza a mézédes adományt és elégedetten továbbáll. Tisztelt jelenlévők, ezennel utunk végére értünk, a csoda megtörtént, álljunk most tovább mi is.
Kérem, nyissák ki szemüket! Ez volt tehát a köröttünk lévő, örökkön nyüzsgő mikrokozmosz egyik szelete, apró, ámde annál jelentősebb csodája. Mint látták a fa nem csak egy fa, még ha képzeletbeli is. Tisztelt jelenlévők, kérem jegyezzék meg, nem csak attól kell félnünk, hogy a fától nem látjuk az erdőt, de attól is hogy a fától nem látjuk magát a fát. Egészből rész lesz, a részekből rész, a részek még kisebb részekre bomlanak, és így tovább. Merjenek elveszni a részletekben! Kérem, nyissák ki a szemüket és közelítsenek rám!
Így, jó lesz, köszönöm.