Eszem, alszom, tanulok.
Négyest dobtam egy piros kockával.
Holnap bemegyek a városba, ahol lakom.
Álmomban leszúrt egy filozófus egy szürke sniccerrel, pont mikor a lambériáját gondoltam volna megkritizálni, hogy milyen tré az illesztés, mert mivégre ennyi esélyt adni a csótányoknak.
Sőt, mivégre ez az egész?
A lényeg, hogy leszúrt. De én felébredtem.
Be is jelölöm a fészbukon.
Eszem, alszom, tanulok. Így megy ez.
És a kocka újra el van vetve.

De mondom ál-tandoriul:
Most úgy vagyok, hogy majd.
Majd, ha úgy leszek, hogy most,
írni fogok.

Addig is, gyűjtöm és skatulyázom a szavakat, hogy marmonkanna, topelec, katódsugárcső vagy sezlon. Csontos csánkpók. Esetleg kitalálom őket, hogy porszívóhuszár. Gyomorforma hegyorom — ezt meg a héven mantráztam ki valami katyvaszból, a másnapos a hegyeket nézve. Azt hiszem. Azon a héven, ahol vele utazom. Kivel.? Kár is végigolvasni, nem is olvastam végig. Így is lehet írni.? Da ad scatulam originalem. De előtte lopd ki belőle, tedd el mellényzsebre, törött cigarettád mellé.

(Féloldali vörösboros orrfolyásban re-gur-gi-tál-ni a szavakat.)

Generálom a véletlent.
Miközben rájövök,
hogy az van valójában, hogy sok kockával dobok egyszerre kurvasokat.
Hömpölygései fenntartanak. Csak a sós lé csípi a szemem néha, de majd becsukom és kiszárítja a nap.

Holnap bemegyek a városba, ahol lakom, mert nagyon félek bemenni.
Pedig, tudom, vannak utcák, hogy vezessenek.
Vannak verssorok.

Most pedig perspektívát váltok és felülök a fűben. Itt ülök, előtted. A fűben.
Előtte.
Több szál fűben.
Egymagam.