Ma későn és boldogtalanul keltem fel, mert későn és boldogan feküdtem le. Örök összefüggés, ráadásul, ha megfordítod is igaz. Emlékszem azokra a boldog, gyönyörű évekre, amikor még felelőtlenül lehettem beteg. Ha kicsit is elegem volt abból a stresszes életből a suliban (ami így, jó pár év távlatából egyébként, inkubátornak tűnik), és/vagy kicsit is éreztem, hogy potenciális beteg vagyok, már előző este elképzeltem a tüszőket a mandulámon: minden egyes hófehér pöttyöt ünnepélyesen, egymás után felrakosgatva. Egy kis genny csúcsdísznek. Nem. Nem, az már nem fér fel, vagy akkor vágjuk le a karácsonyfa tetejét gyerekek? Áá, azt azért mégsem, apu. Aztán este, reggel jó sokáig folyattam a csapot, hidegvízivás céljából. Egy kör futás a ligetben, aztán usgyi a doktornéni, hogy még lehetőleg sípoló tüdővel odaérjek…
Délután ellenőriztem: azt mondják, ha náthás vagy, többet viszket az orrod, többet piszkálod, hogy a kórokozó a kezedet is használva továbbterjedhessen. Ez igaznak bizonyult. Manipulálnak. Mindig is manipuláltak. Mit keresel az orrodba fiam? Rhinovírust óvónéni. (Többet biztos nem kérdezgetett volna hülyeségeket.) Ezen különben mindig gondolkodom, mi lenne, ha visszamennék az időbe, a mostani tudásommal. Nem kéne az órákon figyelnem, a házit tíz perces munkával a sarokba dobhatnám, aztán jöhet Dosztojevszkij összes. De lehet, nem is lenne az annyira jó. Mindig arra kéne ügyelnem, hogy ne mondjak túl okosakat, nehogy lebukjak, amikor meg már lehetne, akkor, beidegződésből, annyira visszafognám magam, hogy ugyanazon a szinten lennék. Szóval semmi előny, Csömörből Gömörbe, kilencszázhúsz előtt.
Lázon felül is baromi hideg van esténként. Soha ne lakj oroszokkal, ha közeledik a tél és ők kezelik a termosztátot. Persze van ellenszer: vodka vagy tejes-vajas-sós tea, ami igazából leves és nagyon gorkij, de azért szpassziva és vszjo budjet haraso. Meg legalább egy kis részvét, meg beszélgetés is jól jött. Betegnek lenni különben sem magányos dolog. Kell Valaki akivel megoszthatom, hogy nééézd, púpos a nyirokcsomóm, hogy nézd most mennyi a lázam, nézd már zöldet fújok ez már akkor a vége felé közeledik, ugye — ezt nem szereti. Mindegy, túl kell ezt élnem egyedül is. Ha meg nem, akkor ez volt megírva. Az égi írnok által minden meg van írva a Nagy Könyvben — mondogatta nagyapám. (De nem is csak így, hogy Nagy Könyv, hanem, hogy caps lock nagy könyv caps lock. Ezt a billentyűt a fejemben, jól tudta használni az öreg. (Azóta is mindenki csak összevissza nyomogatja.)) Hát, ha meg van írva, akkor nekem is van ott egy lapom — gondoltam. Van egy lapom a Nagy Könyvben. Néha persze — és mostanában különösen gyakran — úgy érzem, hogy valaki elfelejtette megírni normálisan. Aznap már sok ötlete volt, már fáradt volt estére: ez a mindennapi stressz, egyre több a meló ugyanannyiért, egyre több ember születik, igazán abbahagyhatnák már. (Régebben, mikor kicsit nem figyelt oda az Úr, gyorsan megírt egy csomó mindent: az atombombás embert, a hidrogénbombásat, hitlert, sztalint, szinte egy időben, mert már akkor is elege volt.) Szóval egyszerűen leírta a címet (a nevem), megírta a vázlatot, meg egy piszkozatot, de már nagyon fáradt volt, már nagyon este volt, aludni tért hát, hogy majd reggel folytatja, de összeragadt a lap és másnap átlapozta.
Egy skicc az életem.
utolsókból elsők