Itt a nyár.
Ezt onnan lehet tudni, hogy már napok óta, éjszakáról-éjszakára lepkéket fogdosok a lakásban. Ami nem egyszerű, mert az embert, koncentrálva, hogy ne nyomja agyon a kis lényt, perifériás látása cserbenhagyja: lépten nyomon nekimegy az ajtófélfának, megfejeli a polcot, leveri a párkányról a virágcserepet. Mire végül nagy nehezen, hímport inhalálva, foglyul ejti. De hiába, mialatt az ablakot kinyitva, széttárja az ideiglenes rabszállítót, hogy a bűnöst berakja az éjszakába, bejön másik három. Na igen, a természetet űzd ki bár (vas)villával… Aztán, bármennyire vigyázunk is, ott vannak az apró hártyásszárnyúak lenyomatai a jegyzetlapok között, zöldesbarna belüket az előzékekre folyatják, megbújnak a könyvek gerince alatt, kitekeredetten, összezsugorodva, mintha csak tudnák, hogy ősmaradványnak készülnek. Merthogy, és ebben biztos vagyok, ebben nyer célt amúgy értelmetlen haláluk. Így lehet az, hogy késői korok emberei, miközben rekonstruálni próbálják a kétezres évek rovarfaunáját, elnézően csóválják majd hólyagszerű fejüket, hogy, hogy tanult a ezredforduló szórakozott hallgatósága. Hát, legalább értéket mentettek.*
És ha hirtelen rátelepszik egy moly a ceruza oldalára, és lüktet mint a hamvadó tűz, nézd meg jól, én már látom, kitapintom azt a parányi szívét, és hallom, ez a moly visszhangzik megdermedt üvegmasszában, még nincs veszve minden.
* Tanulság számotokra: lepkére (vas)villával nem megyünk. Más történetekben gömbvillámra favillával, igen. Javaslat: szúnyogháló (de ennek is megvannak a veszélyei, mert hallottunk már szilveszteri buliról mikor bevidámodva petárdákat dobáltak ki az ablakon, csak ugye ott volt még a szúnyogháló is)
utolsókból elsők