a kalauz ma ledobott

Régen játszottam már, hogy tükörhöz raktam a macskám,
Hogy látta a másik macskám, hát felborzolta szőreit.
Púposított és lassacskán,
Sem értette, hogy
Kibabráltam vele,
S nem úgy van Itt.
Már rég a kert végében korhadnak csontjai,
Velejéből már mindent férgek rágtak ki.
Pedig, oly jó volt szórakozni, letelepedni a tükör elé, mondani neki:
Ni, ez vagy itt, hát ne félj.
Csak kacagtam nagyokat, hogy csak én tudom, mi az aki ott vagy.
Ne félj, elvonlak előle mindjárt, csak még jusson eszedbe itt már,
Hogy az végül te vagy.
Aztán egyszer, emlékszem, vonaton utaztam, tükör fejem felett,
Tükör velem szemben, egy játékból-fej felett (egyedül voltam a kabinban).
Felálltam, kinyomni érett-fehér pattanásom,
S a macskámmal korhadó álom beteljesedett.
Álltam magam-szemben, magam-szemben, magam-szemben,
Végül már csak távoli kontúrrá váltam.
Próbáltam benézni, mögé, távol s közel, oldalra még, hátha ott teljeset képezek,
De nincs az a szög, nem létezett.

Ez egészen furcsa érzés.
Részegen elpityeredsz.

Tényleg az, ha szétfeszíted a két karoddal, akkor is résnyi a tér.
Valami végtelen, ahol csonkán szerepelsz, de belőled ágazik a fény.


csak azt akartam mondani, hogy nagyon szép ez itt: