vagy valaki írja. Az alapélmény az, hogy megy, gördül, repül, vagy csúszik. Akár álmában is. Az, hogy halad, talán, becsapás. Becsapódik. Szenved. Nem néz vissza. Visszanéz. Szavakat ebédel. Aztán elfelejti mit evett. Várja a vacsorát. Kihányja az ebédet. Össze-vissza betűk a perzsa szőnyegen. Pedig ő pontosan válogatta ki a levesből az ABC tésztát. Különféle szavak, különféle jelek voltak. Sorban a tányérszélen, még sorban a nyelvén. Talán mindegy is, már semmi sem úgy van, mint akkor. Csak össze-vissza jelek a perzsán. Nézi, találgat és sohasem takarít, vagy igen, de folyton. Takarodik. Ténfereg, lődörög. Abbahagyja, újrakezdi.  Most főleg baktat. Most? Az meg csak íródik, vagy valaki írja. Ő lenne? Miközben megy? Stop? Nem.

Stop. Szétárad és kicsit remegek is, mintha mondanom kellene valami fontosat, most azonnal. És itt ez az altamirai bölény, ezen a cigisdobozon, mindjárt elindul, fejét leszegve, előretör ebben a sötét ragacsos melaszban, ami aztán felritkul, és kitör belőle, csak a marjára tapadt dermedt foszlányok utaznak még egy darabig vele, míg le nem sodorják őket a közeli tereptárgyak. Csak előre innen, át azon a körúton, a Güell-parkon, aztán pár perc és az albérletben vagyok. Az rengeteg lépcső, de tudom a legrövidebb utat. És ott az a színes, tekergő, óriáskígyó, ahol még elszívok egy cigit, egy utolsót és eltaposom az éles homokban, amivel a rojtosszélű porond, az óriáskígyó-ölelte térség fel van szórva, és aztán majd belerajzolok egy kört a homokba, aztán egy másikkal metszem, és végül elsöpröm a felesleges vonalakat. Nem is tudom, miért gyújtottam rá arra a cigire, pont ott azon a legizzasztóbb emelkedőn, de a lényeg, hogy már ott voltam annál a kilátónál, amitől, nem egészen 10 percnyire laktam, és ahova gyakran kisétáltam, mert a lábam előtt hevert az egész város, a nyílegyenes, párhuzamos utakkal, az autókkal a tenger felé, az autókkal vissza.  Szinte rendszeresen kijöttem ide megfigyeléseket végezni, és megtölteni a saját memóriámat és a fényképezőgépét. Figyelni a tengerpartot, a tengert és a horizontot, ahogy néha, esős időben a tenger összeolvadt az éggel, és a tengerpart vált horizonttá. Alkonyatkor az árnyékot szemlélni, ahogy a hegyek előtt rákúszik a városra, és a végén majd csak egy kis fénysáv marad a tengerparton, és szemből jön a terminátorvonal, az éjszaka széle és valahol lágyan egymásba olvadnak. Erre a megfigyelésemre, ezzel az inverzióval, baromi büszke voltam, és el is magyaráztam, annak, aki tehette, hogy meghallgat, engem, a nagy megfigyelőt, abból a sajátkezűleg, fából készült piedesztálon, ami most csak akasztófa állványnak tűnt. Ahogy jön a kétféle sötétség, aminek ugyanaz az oka. És megnyugtatott ez a mindennapos, mindenféle konfliktus nélküli, ez a teljesen egyszerű találkozás. Valahova le kéne írni ezt, míg el nem felejtem – gondoltam akkor is. Én? Hogyan? Elfelejteni?

Stop? Nem. (Így beszél magában. Vagy beszélődik. Ír vagy íródik. Cikk-cakkban, de megy. Van. "most még, nem deszka-földes-álruhásan".) Dörömbölnek. Nyitja már. Belépnek.
Belépsz.
Bocs a perzsáért, de hát, tudod, még nem volt időm.