Ma nem mentem iskolába. Reggel mindent kiszámítottam: a mai nap ez lesz meg az lesz, a holnapi nap meg amaz és emez, holnapután meg ez és ez jön. Mert három napig fog tartani. Mindig három napig tart. Plusz, az a bevezető este, mikor már érzed, de még nem akarod elhinni, pedig akkor már mindenki megérkezett a 3 napos konferenciára, mindenki, itt van, aki csak számít is valamicskét a mikróbavilág tudományos közéletében, kórokozó ágensként, a megfázás témakörében. Már az esti fogadáson klikkesednek: lehetőség szerint, külön ülnek a vírusok, külön a baktériumok, és külön a gombák. Az este a vége felé közeledik, mikor egy obligát patogén baktérium, aki kicsit felöntött a garatra kifakad szomszédjának, hogy a fakulatívoknak, kár is idejönni, nem túl hatékonyak, és hogy csak előlük veszik el a kutatásra szánt pénzeket, csak áttekintő cikkeket írogatnak, és hogy az opportunista gombák meg alapból semmihez se értenek, csak lebzselnek, és hogy különben is. A hirtelen támadt csendben, — amikor mindenki a véleményét formálja, az esetről, hogy a vacsora után a szállodába menet kelesssze, este az ágyban süsse ki és majd holnap a workshopok és előadások szüneteiben tálalja — az elázott baktérium felesége, a hírneves rhinovírus, a tudományterület szaktekintélye, pironkodva rendre inti, ünneprontó férjét, miközben az egyik bekészült gomba kihasználva szomszédjainak, botrány miatti figyelemegvonását, az asztal alá hány. Elmérte. Újabb csönd. Bár feszült a légkör és kölcsönös a lenézés — ezt mindenki tudja, a főbb célokban való egyetértés miatt, mégis együtt tudnak dolgozni. Rajtam.

 

Reggel van, torkomon gombóc. Este még kisebb volt, de az éjjel a rosszullétig telezabálta magát, hogy most én se tudjak enni. Illetve tudok, de fáj, de azért is nyelek hogy fájjon, mert akkor neki is fájhat — gondolom, kisebb elégtételt érezve. Fejem elnehezedett, az orrom viszket és ég, mintha ezer apró drótkefével sikálnák a belsejét.

 

Délben, mikor, már vagy harminc zsepit teleprüszköltem, — és az összegyűrt papízsebkendők úgy vettek körül az ágyon, mint mécsesek a mestert, valamelyik karatés filmben, aki érezte, hogy aznap este meghal, úgyhogy volt ideje rákészülni — az egyik közelebbi zsebkendőn, szemem sarkából figyelve a sárgásfehér kiszáradásnak indult zselét, próbáltam elképzelni, ahogy a felszaporodott baktériumsereg boldogan spórásodik a fehér matérián. Vajon mi lesz a sorsuk? Megtalálja őket egy hajléktalan? — merthogy ezek tulajdonképpenn, nem is zsebkendők hanem zsebkendőnek kinevezett szalvéták (nem volt időm felkészülni). Egyszóval, az egész látvány valami kajamaradékkal kecsegteti őt és utánuk nyúl, aztán mikor rájön, hogy csak szemfényvesztés volt az egész, zavartan a szájához kap. De az már egy másik történet. De lehet, hogy hülyeség ez az egész fertőzéses elmélet és akkor, ha valóban, igaz az, hogy a halál mérgezett pogácsák képében terjed, akkor a betegség morzsa a pogácsás zacsi alján. De aki nem szeret morzsákkal bíbelődni, mint ahogy én ebben a blogban szeretek, az bekaphatja. Nem voltál elég óvatos, túladagoltad, meghaltál.

 

A felhők vékony paplanját még volt ereje átszúrni a kora délutáni napfénynek, mikor hallom, valaki kopog az ajtómon. Kinyitom, senki. Jó, vissza az ágyba. Megint kopognak, kinyitom senki. Aztán, mikor már sokadjára eljátszottam ezt, és kezdett nyomasztóvá válni az egész, — mert, minden egyes alkalommal mikor kopogtak, úgy éreztem, hogy fel kell kelnem, és ki kell nyitnom az ajtót — egyszer csak, egy jól szituált, negyvenes éveiben járó, (tisztára mint valami svájci óra reklámjában) rózsaszín aktatáskás ügynökkel találom magam szemben. Szia, tegezhetlek, hadd mutatkozzam be: én vagyok a Köhögés. A francra gondoltam, és rögtön arra is, hogy valahogy csak el lehet intézni, hiszen azt tanultam, eddig, hogy minden rendszer korrupt valamilyen mértékben. Gyere be, beszéljük meg, mit kérsz, van konyak, vörös bor, meg talán a hűtőben egy kis száraz fehér is. Semmit, semmit, munka közben nem iszom — szabadkozott. (Akkor ez csak a száraz köhögés lehet — vontam, le azon nyomban az aggasztó következtetést és tovább is gondoltam, hogy azt én baromira utálom, mert nincs semmi értelme, csak az van, hogy kapar a torkod, csiklandoz, ettől köhögsz, hogy kigúvad a karotiszod, belevörösödsz, de még akkor is csak levegő jön. Tényleg semmi értelme.) Gyere, ülj le, nem kell semmit elkapkodni. Cigi? Kösz — és eltette rózsaszín aktatáskájába. Csináljuk úgy, hogy legyen neked is jó, meg nekem is — kezdtem, és elétoltam egy perecekkel rakott tálkát.  Na és van elég meló? Van, de sajnos idényjellegel, úgyhogy nyáron inkább csak lézengek. Hát, az szar lehet. És így tovább. Szerintem, órákig próbáltam kipuhatolni, mivel is vehetném rá, hogy ne csináljon velem semmit. Kérdezgettem, bólogatott, válszolt, kérdezett, bólogattunk, kérdezgettem, válaszolt, bólogatott, és ez így ment ez sok, sok órán keresztül. Aztán, amikor már a bólogatások  amplitúdója kezdett egyre alacsonyabb, periódusideje egyre hosszabb lenni, és a hallgatások is egyre nyúltak, — amik így, ebben az együttállásban, normális esetben egyértelmű jelei az adott beszélgetés hamarosan bekövetkező halálának — egyre kínosabb lett az egész, már nem tudtunk egymásnak semmit mondani, a beszélgetés szünetei végnélkülinek tűntek és már az is lehet, hogy nem is bólogattunk, próbáltam kitörni: hogy, jó, jó, jól elbeszélgettünk, de még biztos sok dolgod lehet és akkor, mostmár mehetnél is akár. De hát én eddig is menni akartam — válaszolta. Erre, ne kérdezzétek, miért, nem voltatok ott, én meg nem tudom, de nekiestem: hogy mit képzelsz, csak úgy besétálhatsz ide. Mire ő, mint valami papagáj: csak úgy besétálhatsz ide. Ezt én mondtam, te hülyebarom — keltem ki, majd maláj harcikakasként nekiestem, annak, ami végig a legjobban szúrta a szemem: a rózsaszín aktatáskának. Kinyitottam, hogy majd fejére szórom a szaros papírjait, biztos azok is rózsaszínek, a hülyéjének. De nem volt abba rózsazsín papírhalmaz, de még fehér sem, nem volt abban semmi, csak hideg és üresség. Üresség, amiben zuhanni kezdtem.

 

Mikor, az ágyon félig kersztbefekve, a csatakos takarót lerúgva, felébredtem, már csúnyán köhögtem, és ezzel el is telt volna a nap, ha estefelé, nem azon kellett volna gondolkoznom, hogy vajon tényleg ennyire hideg van a szobában, vagy csak ráz a hideg. De erre már a hónom aljába szúrt lázmérő, sem volt rest, tette a dolgát. Lázat mért. Harmincnyolc öt. Gondoltam, ha ló vagy kecske lennék most ezzel jól éreznem magam, ha tyúk vagy kacsa akkor meg még nem, de mivel ebben a körbe, ember képében inkarnálódtam, ezért ezzel a komoly hőtöblettel már nem érzem jól magam — szerencsétlenség a szerencsében vagy fordítva ahogy tetszik. Kár hogy egyedül vagyok, máskülönben simán átadhatnám magam a betegségnek. Sokkal gyengébb és elesettebb lehetnék… De most nem, most egyedül vagy, egyedül kell meggyógyulnod. Becsuktam hát a szemem és a fehérvérsejteket képzeltem, amint éppen kardélre hányják a vár falának támasztott létrákon hangyákként kúszó törökkórt. Az Allah-u ekber! és Illeri! kiáltások tengerében szinte elvesztek a magyar szavak. A gyilokjáró már vörösre vált a minduntalan betörő janicsárok vérétől. Az enzimgulyás, mely azelőtt vízesésként zúdult a fanatikus ostromlók hátára, már patakokban folyt a várfal tövében. Egri csillagaim. De ezek az egri csillagok a győzelem után, nem telnek be törökhullák, meg a vár alól elvonuló sereg látványával. Ezek a csillagok nem fényességükkel érdemelték ki a csillag nevet. Annál inkább, szerteágazó, nyúlványos testükkel, amit a győzelem után majd kivonszolnak a vár előtti síkra, hogy, a hullák közt terpeszkedve, még melegében falják fel az elveszett sereget. Ó, micsoda megdöbbentő brutalitás, és mindez bennem. De ezt most el kell néznem, legalább pár pillanatig, mert mindent egy lapra tettünk fel, hisz mindnyájan felesküdtünk Darwin könyvére: Struggle for life!