a kalauz ma ledobott

Éppen a Sant Jordiban üldögéltünk, két korsó sör mellett gondolva el az emberi tehetetlenség mibenlétét, mikor Sergi — egyik kezében a korsó füle, a másikban cigi — eltüsszentette magát, hogy az arcunk között kifeszülő légteret megtöltötte a takonyköd, de olyan szépen, olyan finom, egyenletes eloszlásban, hogy míg a felhő lassan ülepedett, a késő délutáni nap utolsó sugarainak közreműködésével, még a Tyndall-jelenséget is alkalmamban állt megfigyelni. Köszönöm, Sergi — motyogtam révedten, majd a kémia szertárban szerzett, hevenyészett ismereteim után, a biológia órákon megragadtak tolakodtak agyamba: hogy mi minden bacillus és vírus utazhat a kis takonygyöngyök fedélzetén. A takonycseppecskéket most ufóknak, a mikroorganizmusokat ufó-nautáknak képzeltem. (Minden össze is jött ehhez a parajelenséghez: a tüsszentés viszzhangjának agyamban elhaló csattanása — furcsa hangok, a különös légköri fényjelenség, valamint a Sergi fején elhelyezkedő, a távoli északkeleten szokatlan, és összességében sejtelmes fenyőerdőhöz hasonlító hajfürtözön.) A mikrocsészealjakban utazó apró emigránsok, egy új, egy jobb világ ígéretével érkeznek légutaimba. A nyálkahártyámon tapadnak majd meg, én befogadom őket és boldogan élnek, míg meg nem halnak. De mi vagyok én? Egy Teréz anya? Egy jótékonysági szervezet? Jellemző érzelgősség két korsó sör után. Mi vagyok én? Menekülttábor? Az biztosan nem — gondoltam hirtelen jött hangulatváltásomban, és még azt is, hogy, kifüstölöm őket, és rágyújtottam egy cigire.