... lefotózza, de csak akkor, ha már tiszta.
    Aki azt hiszi, nincs is ebben semmi érdekes, hát higyje, de, ha próbálom megmagyarázni, miért van az, hogy mostanában gyakran térek vissza arra az oldalra, talán megértik.  Lassan  huszonöt éve annak, hogy egy mosógép dobjában kuporogtam. Szóval, fogalom nélkül ülök ott, vágy nélkül arra, hogy kijöjjek, nem ismerve a szelet, a napfényt, a százwattos izzó fényét. Félhomály és dobbanás, surrogás és búgás. Egyszóval, ott létezek, miközben valaki a dob falát súrolja, suttognak vagy valami halk zene szól. Aztán, egyszer csak felnyílt valami, és én a hatalmas fényt bekapva, fejjel lefelé, ordítottam, hogy azután megszáradva-szárogatva megnyugodjak. És utána jött a millió lehetőség és közben felnőttem, és bár már ismerem a szél ezer formáját, a napfény színeit és a százwattos izzó elégtelen fényét, de visszavágyom. A két világ közt fluktuálok. Szenyessedek és fehéredek, és csak lassan, lassan, de kopok bele. És közben azt élvezem legjobban, ha csak kicsit is megközelíthetem a tisztaság állapotát, vagy csak érezhetem a lehetőséget, hogy minden leporolható, megtisztítható. Most pedig — miután a mosógépből rég kihíztam magam — megyek és beülök a szekrénybe, a tiszta ruhák közé, vagy — legyen — rákattintok erre a képre: